A ló látása nem különbözik más síkvidéki legelõ prédaállatok, például az antilop látásától. E fajoknak a lehetõ legszélesebb területet kell átlátniuk, hogy a leselkedõ veszélyeket gyakorlatilag minden irányból észlelhessék. A szemek a fej két oldalán helyezkednek el, és nem elõrenéznek. Természetes környezetben a fûevõk mintegy napi 16 órát töltenek lehajtott fejjel legelészve. Ez a testhelyzet lehetõvé teszi, hogy a fej kis fordításával beláthassák az egész terepet. Legelés közben akadályt csupán a négy vékony láb jelent, de egyébként a "látóberendezés" megfelelõen ki tudja szûrni a veszélyeket. Ez a fõ magyarázata a magas túlélési aránynak, de rámutat arra is, hogy miért nem lehet észrevétlenül megközelíteni egy legelészõ lovat. Nagyon fontos tudomásul venni, hogy a biztonságérzet és a jó közérzet eléréséhez nélkülözhetetlen tiszta látás feltételezi a fej és a nyak szabad mozgását is. Ha a lovas szárral, vagy esetleg martingállal korlátozza a fejmozgást, lényegében részlegesen megvakítja a lovat. Ez az oka annak, hogy a ló néha kimondottan harcol a fejéért. 

A fej és a nyak szabad mozgása különösen fontos gyors mozgás vagy ugrás közben, mivel ekkor tisztán KELL látnia, hogy képes legyen helyesen megítélni a talaj alakulását és az akadály nagyságát.

 

Régi hiedelem, hogy a ló színvak. Bebizonyosodott azonban, hogy szemükben az emberéhez hasonló színérzékeny sejtek vannak. Úgy tûnik, hogy leginkább a sárgát, a narancssárgát és a pirosat látják, de meg tudják különböztetni a zöldet is, viszont a kékkel és az ibolyával már problémáik vannak.